Azt gondoltad, nem fogok lemezkritikát írni a Dalriada legutóbbi sorlemezéről? Ugyan, kérlek. A Magvető mindenképp megérdemel egy önálló cikket, és van is róla mondanivalóm. Inkább csak arról volt szó, hogy a 2025-ös évem második fele magánéleti és egyéb okokból rendkívül sűrűre sikerült, és egyszerűen nem maradt sem idő, sem energia ilyesmikre. Most azonban, egy Dalriada–duplakoncertes hétvége után, élményekkel tele, végre elérkezett a pótlás ideje – még mielőtt vége az évnek.
Az eredetileg tervezettekhez képest jelentős késéssel jelent meg a Magvető 2025 májusának középtájékán, 9 dallal, ezúttal külön intro és outro nélkül, 44 perces játékidővel. Mint már korábban ígéretet kaptunk rá, ez az album kicsit visszavett a folkból, megtartotta a pincébehangolt gitárokat, és az eddigieknél személyesebb hangvételre váltott. A lemeznek van egy jó kis “vissza a gyökerekhez” íze, és bár e gyökerek nyers jellege érthető módon hiányzik a zenéből, a power metal viszonylag hangsúlyos szerepet kapott, ami szerintem kimondottan örvendetes (egy párhuzamos univerzumban a Dalriada egy kurvajó power metal zenekar).
Kimondottan folkosnak talán két-három dalt ha mondhatunk, az összes többiben inkább a – sokszor skandináv beütésű, máskor meg Alice in Chains-es(?!) – gitárok, továbbá a zongora és a hibátlanul összecsengő énekdallamok dominálnak.
Nem lenne Dalriada a Dalriada, ha a népművészetileg műveltebb rajongók nem ismernének fel lemezenként legalább egy-két népzenei betétet a dalokat hallgatván. Ezt honorálja is a Világos-ban egy jó kis kalotaszegi (Udvaromon aranyvályú aranykút, avagy Három kislány kimegy a temetőbe…), a Hű szívvel valónak-ban egy moldvai tánc (Seremoj), meg egy erősen kalotaszegire hajazó hegedűkiállás, ami egyébként teljes mértékben saját szerzemény, továbbá a Már meg jöttünk ez helyre emlékezetes dallama, meg bizonyára egy-két olyan egyéb apróság is, amit én nem ismertem fel (én csak ilyen casual táncházas vagyok, korántsem műértő). De ennyi. Külön vicc (nyilván szándékosan), hogy az Igyál betyár dal címéről ORDÍT, hogy ez egy folk metal nóta lesz, ivással meg betyárokkal, ugye. Nem az. Maximum annyira folk metal, mint amennyire az Amorphis az.
A többi dal sokkal inkább a power s a dallamos metal határmezsgyéjén mozog valahol, és ha bárki ajánlást kérne, biztos épp ezen “másik” kategória dalaival kezdeném a lemez bemutatását. Bár a hangszerelésben sokszor szerepet kap a hegedű, és maga a zene tagadhatatlanul magyar, sokkal diverzebb ez annál, mintsem hogy beskatulyázzuk egy mára már sokszor pejoratív felhanggal emlegetett kategóriába.
Na, de elég ebből a parttalan folk metal – nem folk metal fejtegetésből. Beszéljünk arról, hogy ez az album mitől jó (meg mit találtam egy kicsit gyengének). Szeretem a Magvető zenei történetmesélését, a zongora és a basszusgitár kiemelt szerepével a középrészben, meg a neoklasszikus kedvenceinket idéző gitár–zongorapárbajt a szólórészben, modern, mélyrehangolt riff-ágyon tálalva. Meghozza az étvágyat az album további dalaihoz, az biztos.
Többek között épp a Magvető c. dalban tündökölnek kimondottan Szabó “Szög” Gergely billentyűtémái. Kétségkívüli, hogy mindaz, amit ő zongoráján a dalokhoz “hozzáköltött”, sokkal magasabb szintre emel minden egyes dalt a korongon. Ha az ember egy picit is odafigyel arra, amit a “háttérben” játszik, hallhatja, hogy az egész annyira kidolgozott, hogy gyakorlatilag egy különálló dal lehetne – mégis zseniálisan harmonizál a főbb témákkal.
Szög azóta ugye már sajnos nem a zenekar tagja, és mondanám, hogy “no comment”, de igazából… yes comment, mert szerintem ez egy hatalmas veszteség a zenekarnak, felállásában és zenéjében egyaránt, és nagyon nehezen tudok ezen napirendre térni. Baromira hiányozni fog a személyisége és a kreativitása – sőt, már hiányzik is.
Visszakanyarodva; szeretem a Végek éneke instant dallamtapadást okozó játékosságát. Nem lehet nem odafigyelni Németh-Szabó Mátyás gitárjátékára. A fő gitárriffben van valami megmagyarázhatatlanul… nem is tudom, csintalan vibe, amit pedig közvetlenül követ az egyik kedvenc Binder Laura–énektémám a lemezről. Olyan, mintha mosolyogva énekelne, csodajó hallgatni. A Végek Éneke egyben az outro szerepét is betölti (a szóviccek, ugye), nem fogom itt leelemezgetni, hogy mi történik benne levezetésként, ezt csak meghallgatni lehet.
Szeretem a Virágmező sodrását, annyira visz magával ez a dal, hogy ha meghallgatom egyszer, rögtön le kell küldenem egy második meghallgatással is, szinte függővé tesz ez a folyamatos, sodró dinamika, egyszerűen nem elég egy hallgatás belőle. Történész-érdeklődésű hallgatók–olvasók üssék be a Google-ba, hogy “Virágok mezeje Zrínyi Ilona”, ki fogja adni, amit ki kell, és rögtön jobban fogjátok érteni a sorokat is. De bevallom, kellő számú támpont nélkül azt sem tudtam volna, hol kezdjem a szöveg utáni kutatást… Persze a “Kérlek én Uram, Istenem, békét hozz a világra” sor történelmi ismeretek nélkül is bőven aktuális és releváns.
Azonban most jöjjön a minimális feketeleves. Az a helyzet, hogy az album refrénjeit nem tartom kimondottan erősnek. Ami ugye csak azért furcsa, mert a legtöbb könnyűzenei(?) daltól az ember azt várja, hogy a refrénben csúcsosodik majd ki, ott jön valami igazán megjegyezhető és egyedi téma, a verze gyakorlatilag csak előkészíti neki a terepet. Nos, bizonyára ebben lesz egy halom szubjektivitás is, de én a Magvető szinte minden egyes dalánál (ami azért nagy szó) ennek az ellentétjét érzem.
A verzék bitangerősek, igazából bármelyik dallal példálózhatnék, de megpróbálom szűkíteni a kört. Kiemelt említést érdemel a klipes Holló. Laura károgását (heh…) bármeddig el tudnám hallgatni. Zseniális, amit ez a nő ott művel, légyszi több ilyet! Ficzek András poweres éneklése szintúgy tökéletes (tessék nyugodtan kiengedni azokat a kikívánkozó power témákat is, kérem és köszönöm). Alapvetően aki András éneke hatására nem érez semmit, az nem ember.
A refrének, viszont… Szóval az van, hogy nem érnek el nálam katarzist, nem érzek dalkiteljesedést… Inkább azt érzem, hogy picit belefulladok az éneksávokba, és bár persze, marha jól együtténekelhetőek, de nem töltenek fel semmiféle érzelemmel (ami a korábbi Dalriada refréneknél azért egy gyakori dolog volt). Talán pont az együtténekelhetőségre való törekvés megy a kreatív szárnyalás rovására? Áh, igazából csak találgatok.
Egyébként leszögezném, hogy imádom a kóruséneket. Az egyik legepikebb zenei eszköz, és nemcsak, hogy mindig oltári jól szól, amikor sok ember együtt énekel, hanem szinte kivétel nélkül felébreszt az emberben valami zsigerit. Az efféle remek dolgok akkor érvényesülnek azonban igazán, ha módjával adagoljuk őket. Nehéz nem arra gondolnom, hogy bizony jóból is megárt a sok. Vagy csak arról van szó, hogy a verzék túl kreatívak lettek, s ezáltal túlszárnyalhatatlanok…?
De hogy mondjak jót is. A kórusénekes refréneknek az eddigieknél sokkal észrevehetőbben van teteje s alja is. A vendégénekesek érdeme, ugyanis Lakihegyi Detre mélyei és a “főhősök” fia, Ficzek András Ferenc gyermeki hangja teszik kerekké és kiegyensúlyozottá a hangzást, egy teljes énekhang-spektrumot elénk tárva refrénről refrénre. Nagyon tetszik ez a felállás egyébként is, Andris énekeljen szépen magasan, Laura énekeljen mélyen, és meg is van oldva a Dalriada... (Köszönöm, hogy eljöttetek a TedTalkomra!)
A cikkben egy dalt kerülgettem s kerültem el egész eddig, ez pedig a Vér a véredből. Az elkerülés oka igazából pozitív, de van olyan zene, amiről egyszerűen nem lehet, vagy legalábbis óriási kihívás méltón írni. A dal egy végtelenül személyes témát dolgoz fel, és ennek megfelelően kap elképesztően erős zenei köntöst is. Nem túlzás azt mondani, hogy a legeslegelső hallgatáskor, a második verzénél, amikor Andris hirtelen a semmiből elkezd nagyon magasan és nagyon erőteljesen énekelni, szerintem egy pillanatra megállt bennem az ütő. Úgy konkrétan. De mint akit vesén rúgtak.
Az egész a síró hegedűvel, a fokozódó feszültséggel igazi érzelmi zeneírás, és tökéletes példája annak, hogy a világ és az emberiségünk legerősebb, legnemesebb, olykor legszomorúbb érzelmei mit képesek a művészetben létrehozni.
Ez a dal önmagában is fantasztikus lenne, viszont Szög elmondhatatlanul sokat hozzátesz a saját játékával. A már dicsért rész úgy, ahogy van, egy erős érzelmekkel átitatott, kiáramló vízözön hangbeli leképezése és az éneklés mesterfoka, mégis az éneket kísérő billentyű jelenléte az, ami végül garantálja a katartikus élményt. Le a kalappal mindkét zenész előtt, az album egyértelmű csúcspontja.
Összességében egy nagyon szerethető, kiforrott, és változatos albumot adott ki a Dalriada a kezei közül. Megannyi fogós téma, stílusok természetes vegyülése, imádnivaló dallamok és zenei témák, frappáns megvalósítások, amelyek rendkívüli empátiával mesélnek el történelmi és személyes témákat egyaránt, úgy, hogy a korongon csak az nem talál kedvencet magának, aki nem akar.
), ez a dal valami hatalmas.
), álljon itt egy Alcest dal is. Érdekes, hogy amikor rákeresel az Alcest-re Youtubeon, az első ~10 találat legtöbbje a teljes album... nos igen, ilyesmi dolgokat általában a nagy zeneszeretők, és egy intelligens zenehallgató réteg hallgatja, akik legtöbbje a teljes albumok meghallgatását preferálja, végülis azért is album - ezt tükrözik a találatok is.
Meg van dobverőm, aláírások, meg közösképek. Meg főleg élmények:) ÉS HATALMAS FANATIKUSSÁG. Tényleg. Annyira fanatikus vagyok, hogy az elmondhatatlan. És nem birom máár kii hogy nee láásssam őőket. Egyszerűen minden számuk csodálatos, a zene, dallam, hangszerelés, szöveg... ^^ Az ilyen embereket tudom sajnálni, mint ők, hogy nem tudnak a zenéből megélni... Pedig megérdemelnék, mint az a sok média által híressé tett szar... 
Gondolom nem is kell mondanom, hogy 1000+1 Dalriadás interjúm, cikkem van lementve, Vendégkönyvbe írogatok, myVip Dalriada klubbnak aktív tagja vagyok, s hasonlók... ^^ Szép dolog fantikusnak lenni - főleg, hoyg az Arany-albumon csak Arany János Balladáinak feldolgozásai vannak, így lesz pár potyaötös magyarból:)
)